|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 24 találat | lapozás: 1-24 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gergely Géza 1998. augusztus folyamánPusztina népe különböző beadványokban már többször kérte a magyar nyelvű szentmisét, azonban Petru Gherghel iasi püspök bujtogatók szűk csoportjának nevezte a kérelmezőket és visszautasította a magyar nyelvű szentmise megtartását a moldvai csángók körében. Ilyen előzmények után júl. 28-án Pusztina moldvai csángó faluban Gergely István csíksomlyói plébános magyar nyelvű szentmisét tartott. Petru Gherghel nem engedélyezte, hogy a Szent István király nevét viselő templomban mutassa be a szentmisét, ezért egy udvaron zajlott le a mise. A mise előtt Gherghel püspök telefonon megfenyegette Gergely Istvánt: ha nem távoznak a faluból, akkor erőszakkal fogja innen eltávolítani, majd lecsapta a kagylót. Kánya Péter helyi vállalkozó ajánlotta fel a vendéglőt, ott tartották a misét. Csángó szőttesekkel borították be a hátteret. A csíkszentmiklósi Gergely Géza gyóntatott. Kiosztották a magyar egyházi énekek szövegét, amely a csángó himnusszal zárult /Mivé lettél, csángó-magyar.../ Ismerősként köszöntötték a faluban Gergely Istvánt, aki a csíksomlyói pünkösdi búcsúk alkalmával csángó misét tart a Moldvából érkező magyaroknak. "Hozom a csíksomlyói Szűzanya üzenetét" - kezdte a szentbeszédet Gergely István. Õ azt kéri az Úrtól, "tegye lehetővé, hogy Moldvában, a moldvai egyházmegyében magyarul is lehessen misézni minden templomban, ahol ezt kérik." "Nem csak a Szűzanya üdvözletét hoztam ide hozzátok," hanem "Erdélynek, a Székelyföldön élő magyaroknak, a magyarországiaknak üdvözletét is", mert "mi a ti testvéreitek vagyunk." "Minden magyar a világon tud rólatok és segíteni szeretne." /Fekete Réka: Magyar mise Pusztinában. = Moldvai Magyarság (Sepsiszentgyörgy), július-augusztus - IX. évf. 98-99. sz./1999. február 23.Febr. 23-án 70. életévében elhunyt Gergely Géza, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozatának nyugalmazott rendezője. 1954-ben rendezett először, azóta is a városban dolgozott, ugyancsak tevékeny volt a Színművészeti Főiskolán, a színifőiskolások oktatásában. Az elhunytat a marosvásárhelyi katolikus temetőben temetik febr. 25-én. /Búcsú Gergely Gézától. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 25./2000. október 11.A dicsőszentmártoni Népszínház szept. 29-én Gyergyóditróban is előadta Csíky Gergely A nagymama című színművét. Dicsőszentmártonban már az 50-es évek elején jelentős műkedvelő színjátszás folyt. Ezt azonban 1964-ben önkényesen betiltották. Amikor 1970-ben újra engedélyezték, irányítója Vitális Ferenc lett, aki nemcsak a rendező, hanem a díszlet- és ruhatervező feladatát is magára vállalta. Ő volt a színjátszás lelke ebben a városban. Vitális Ferenc idén jan. 4-én elhunyt, Puskás György folytatta a rendező munkáját. A dicsőszentmártoni Népszínház három évtizede működik, ezalatt 27 színművet és 10 irodalmi műsort mutattak be, összesen 170 szereplőt foglalkoztattak, produkcióikat több mint 200 000 néző látta. Felléptek 62 romániai és 19 magyarországi helységben. 1996-ban és 1999-ben svédországi turnén is voltak. /Gergely Géza: Három évtizednyi színjátszás. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 11./2000. november 16.Cseres Tibor író tiszteletére okt. 29-én emlékszobát avattak Gyergyóremetén. A községben 1995 márciusában megalakult a Cseres Tibor Közművelődési Egyesület. Először emlékművet emeltek Cseres Tibornak. Burján Gál Emil alkotását 1995. ápr. 1-jén avatták fel. Most pedig emlékszoba létesült a remetei Művelődési Otthon egyik helyiségében. Azért itt, mert az író szülőházát, sajnos, már rég lebontották. A Papp Mihály által irányított Közművelődési Egyesület elnyerte az Illyés Közalapítvány pályázatát, amely nagyrészt megoldotta az emlékszoba berendezésének anyagi gondjait. Az Egyesület II. füzetének megjelenése Barabás Imre és Román Sándor nevéhez fűződik. /Gergely Géza, Ditró: Emlékszoba Cseres Tibor szülőfalujában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 16./2001. szeptember 4.Pusztinán, a legmagyarabb moldvai csángó faluban karácsony és húsvét mellett a Szent István-búcsú a legnagyobb ünnep. Illetve lenne, ha hagynák. Szept. 1-jén, a búcsú napján egyetlen szó sem esett a pusztinai templomban Szent Istvánról azon a misén, melyen Perca Aurel jászvásári római katolikus segédpüspök 164 fiatalt bérmált meg. Délután közel százan vettek részt a Nisztor Tinkáék udvarán tartott magyar nyelvű misén, melyet sokadik alkalommal a csíkszentmiklósi Gergely Géza plébános tartott. A szabadtéri misére érkezőket egy Isten hozott feliratú táblával köszöntötték, amit az alkalomra Pusztinára érkező háromszéki fiatalok készítettek Bálinth Zoltán árkosi közösségszervező kezdeményezésére, és a mise helyszínén lobogott a két esztendővel ezelőtt egy budapesti családtól adományba kapott magyar egyházi zászló is, egyik oldalán a Szent István gyermekei felirat áll, másikon Pusztina-Pustiana. Ezt a zászlót mindaddig két család őrzi, míg a nagytemplomban méltó helye lesz. /(fekete): Pusztinai Búcsú Szent István nélkül. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 4./2001. október 17.Székely kirándulók látogattak Csángóföldre. Magyar szertartású misét hallgathattak okt. 14-én, vasárnap azok a csángómagyarok, akik Klézsén a Szeret-Klézse Alapítvány székházában összegyűltek. A mintegy negyvenfős helyi csoportnak a csíkszentmiklósi Gergely Géza esperes prédikált. A nyár óta ez a harmadik eset, hogy egy-egy vendégpap magyarul prédikál Klézsén, az alapítvány székelyén. Az esperes a csíkszeredai Németh Géza Társaság egész autóbuszt megtöltő csoportjával látogatott a csángó faluba. A kirándulást azért szervezték, hogy a résztvevők a helyszínen ismerkedjenek a csángómagyarok életkörülményeivel. A társaság - mely többnyire csíki tanárokból és tanítókból a szórványmagyarság megsegítésére alakult - a délutáni magyar nyelvórákra járó iskolásoknak tanszercsomagokat, meséskönyveket, édességet vitt ajándékba. A Gyímesekig Csikós Klára, a Németh Géza Társaság elnöke vállalta az idegenvezetői szerepkört, Moldvában ez a feladat Deáky Andrásnak jutott. "Azzal sokan nincsenek tisztában, hogy mit is jelent Bákó megyében magyar nyelvet tanítani - magyarázta Deáky. - Lujzikalagorba is el szerettünk volna jutni, de aszfaltozás miatt Klézsén egy órára feltartóztatták az autóbuszunkat." Pusztinán Bilibók Jenő és Nyisztor Ilona a helyi csángómagyar közösség vezetői és a magyarul tanuló gyermekek rögtönzött előadással fogadták a vendégeket. /Gazda Árpád: Magyarul miséztek a moldvai Klézsén. = Krónika (Kolozsvár), okt. 17./2001. november 30.Felhívás Csíkszereda polgáraihoz címmel december elsejével kapcsolatban az aláírók megállapították: ami az egyiknek ünnep, az a másiknak gyász megállapították: ami az egyiknek ünnep, az a másiknak gyász. Erről senki sem tehet. Mi sem, hogy a velünk együtt élő román nemzet ünnepe számunkra nemzeti gyásznapjaink egyike. Csíkszeredában a román kormány, a prefektúra december elsejére harsány örömünnepet szervez: katonai parádét, népgyűlést, ortodox kulturális központ avatását, fáklyásmenetet. A város lakosságának nagy része magyar nemzetiségű, s számukra nem jár lelkesedéssel e nap. Helytelen a túlzott ünneplés a mai feszültségektől sem mentes politikai környezetben - elegendő a státustörvényre, a Har-Kov jelentésre vagy az ortodox egyház székelyföldi terjeszkedésére gondolni. "December elseje számunkra a be nem váltott székelyföldi ígéreteket, a nyolcvan év óta is hiányzó és meg nem valósult autonómiát jelenti. Éppen ezért a december elsejei ünnepségektől való távolmaradás mindannyiunk egyéni joga. Részvételre sem egyének, sem intézmények vagy iskolák nem kötelezhetők. A fentiek szellemében kérjük csíkszeredai magyar polgártársainkat: maradjanak távol a december elsejei állami ünnepségektől. Azok pedig, akik a nyilvánosság elé kényszerülnek, érzelmeiket vállalva gyászszalagot viseljenek" - áll a Sógor Csaba szenátor, dr. Csedő Csaba István polgármester, Erdei István, Papp Előd alpolgármesterek, Borbély Ernő, dr. Papp Kincses Emese megyei önkormányzati képviselők, Bartalis Csongor, Benkő Sándor, Becze Zoltán, dr. Bokor Márton, dr. Bíró Dénes, Csucsi A. Róbert, dr. Szabó Soós Klára, Szakáts István, Szikszai László, Szondy Zoltán, Szőke Domokos, Vígh Ádám városi önkormányzati képviselők, Hajdú Áron városi RMDSZ-elnök, illetve a Tamás József római katolikus segédpüspök, Boros Károly főesperes, Gergely István esperes, Gergely Géza esperes, Hegyi István református lelkész által aláírt dokumentumban. /Felhívás Csíkszereda polgáraihoz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30./ Az RMDSZ nem ért egyet csíkszeredai közéleti személyiségek által, "Románia Nemzeti Ünnepével kapcsolatosan közzétett felhívásával. Az említett felhívás a békés együttélés és kölcsönös tisztelet elvének, az RMDSZ programjának, alapelveinek mond ellent." Az RMDSZ "tiszteli Románia Nemzeti Ünnepét", és elvárja, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatot valóra váltsák. Az RMDSZ nyilatkozatát Takács Csaba az RMDSZ Ügyvezető Elnöke adta ki. /Nyilatkozat. = RMDSZ Tájékoztató, nov. 30. 2094. sz./2002. június 26.Marosvásárhelyen zajlottak a Katolikus Napok. Jún. 23-án a Marosvásárhelyen élő katolikus öregdiákok ünnepelték meg, hogy 300 éve indult újra a városban a katolikus oktatás. Az ünnepség fő szónoka dr. Péter Mihály akadémikus orvosprofesszor volt. Az öregdiákok jól dokumentált emlékkönyvet jelentettek meg a Lyra Kiadó gondozásában. Ebből megtudhatjuk, hogy milyen neves tanárai, diákjai voltak a gimnáziumnak, például dr. Gáspár Lóránd, Apollinaire-díjas, Franciaországban elő költő, aki 1995-ben elnyerte a Francia Akadémia költészeti nagydíját, és akit a héten a Marosvásárhelyi Napok keretében Pro Urbae-díjjal tüntetnek ki; Gergely Géza színházi rendező; Gherasim Emil Áron szerkesztő, költő, műfordító; dr. Horváth Ágoston latin-francia szakos író, tanár; dr. Horváth Attila vegyész, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógyszerészeti karának a megalapítója; Kacsó Sándor író; Kozma Géza gordonkaművész, a Marosvásárhelyi Filharmónia lapító tagja; Kozma Mátyás orgonaművész; Mikó László jogász, gazdasági szakíró; Murádin László nyelvész; dr. Szabó György egyetemi tanár; Szász Endre képzőművész, a híres hollóházi porcelángyár stúdiójának megalapítója; Weszely Tibor matematikus, Bolyai-kutató és sokan mások. Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek az ünnepség alkalmából levelet intézett az öregdiákokhoz, melyben emlékeztetett: tizenkét év szabadság ellenére sem állíthatták vissza hitvallásos iskoláikat. /Máthé Éva: Katolikus Napok - Marosvásárhelyen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./2003. január 8.Karácsony előtt Gyergyóditróban megjelent a Csalóka című gyermeklap ünnepi száma, a tizedik. Mezei László és Ilyés Attila szerkeszti a lapot, néhány kolléganő irányítja a sok ifjú alkotót az iskolában. /Gergely Géza, Ditró: Lapköszöntő helyett. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 8./2003. április 30.Ápr. 25-én megalakult a Csík Terület Ifjúsági Tanácsának (CSTIT) negyvenharmadik és egyben legifjabb tagszervezete, a Csíkszentmiklósi Víg Ifjak Egyesülete. Az alakuló ülésen a megjelent 37 fiatal mellett részt vett Gergely Géza helyi plébános is. Az újonnan alakult szervezet tervei között szerepel a már létrejött néptánc- és színjátszó csoportok további működtetése és különféle hagyományőrző, sport- és szabadidős programok szervezése, illetve egy helyi lap elindítása is. Az újonnan alakult szervezet vezetősége: elnök: Bíró Sándor; alelnök: Tamás Zsuzsa. /Új ifjúsági szervezet. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 30./2003. augusztus 25.Galócás ünnepelt: aug. 14-én emlékművet avattak, 15-én pedig fölszentelték a galócási magyarság új római katolikus templomát. A Gyergyói Kisújság legfrissebb számában Gergyely Géza Megvalósult a galócásiak régi álma címmel részletesen írt mindkét eseményről: az emlékművet a kommunista rendszer két áldozata, Ábrahám Árpád és Lőrincz János Raymond emlékére emelték. Ábrahám Árpád 1939-1940-ben teljesített papi szolgálatot Gyergyóhodoson és Galócáson, 1957-ben tartóztatták le, majd 1958. szeptember 1-jén végezték ki a zsilávai börtönben, mert "csatlakozott ahhoz az ellenállási mozgalomhoz, amely Temesvárról indult a Szoboszlai Aladár irányításával". A katonai szolgálatot teljesítő Lőrincz Jánost 1989. dec. 27-én gyilkolták meg Brailában. Gergely Géza cikkében azt is megemlíti, hogy a kiskatona tragédiájáról a Romániai Magyar Szó 1990. ápr. 6-án adott hírt. A nyitott történelemkönyvet ábrázoló emlékmű két alapján a két áldozat fényképe, s alatta felirat: "Beteg rendszer és beteg ember halálos áldozata". Az aug. 15-én a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére felszentelt katolikus templom alapköveit 2001. jún. 17-én szentelte meg Tamás József segédpüspök, fölépítése bel- és külföldi támogatásokból és a galócási katolikus hívek összefogásával valósult meg. "Ez a közösség bebizonyította, hogy életképes. Élni akar, tehát élni fog! 225 személy dolgozott itt 3500 munkanapot díjtalanul. Ennek a teljesítménynek több mint 15%-át nők végezték." - írja a templomépítésről Gergely Géza. A csaknem 3000 lelket számláló Galócáson 700 római katolikus él, a község plébánosa Salamon József. /Új katolikus templom Galócáson. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./2003. november 18.Nov. 15-16-án Gyergyócsomafalván a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány és a Csomafalvi Érzelmiség Fórum Csomafalvi csángó napokat rendezett, amelyen Frumószáról és Pusztináról vettek részt csángó felnőttek és gyermekek. Kiderült, két csángó asszony most mozdult ki először szülőfalujából, a csomafalviak meghívására. A tanácskozáson Vass Ibolya, Frumósza magyartanárnője elmondotta, hogy csángóföldön már 11 településen tanítják a magyar nyelvet, ebből Pusztinán, Lészpeden, Frumószán, Somoskán, Klézsén, Diószénon, Trunkon és Külsőrekecsinben hivatalosan az iskolában, míg Magyarfaluban, Labnicon és Tuttán iskolán kívül. Frumószán a magyar nyelv hivatalos oktatása idén szeptemberben indult, azelőtt 2 éve iskolán kívül tanította a gyerekeket Nyisztor Ilona óvónő. Kezdetben 70 gyermek járt a hétvégi órákra, ám a pap közbelépése miatt számuk 30-ra csökkent s ebből 28 gyermek szülei vállalták, hogy aláírják a kérést: gyermekük az iskolában, hivatalosan tanulhasson magyarul, így sikerült szeptembertől heti 3 órában beindítani az anyanyelvi oktatást. A fiatal tanárnő tapasztalata szerint a csángó gyermekek ügyesek, törekvőek. Mirk Szidónia a Hargita Kiadóhivatal munkásságát ismertette, amely kiadja a Moldvai Magyarságot. A kiadó könyvújdonságai között megemlítette A legfájóbb magyar című versantológiát, amely Lakatos Demeter, Duma András és Demse János csángó költők verseit is tartalmazza, illetve csángó témájú verseket más költőktől, valamint Nastase professzor könyvét. Nastase Jászvárosban volt professzor a két világháború között, aki a csángók moldvai letelepedésének körülményeit kutatta, a könyv 1935-ben megjelent kötete újrakiadása, fordításban. A Duna Televízió mindössze 80 csángó család számára elérhető, s a csángók nem tudják fogni a román rádió magyar adását sem. A Romániai Magyar Szó pályázott, hogy újságot küldhessen csángóföldre, így 120 csángó családnak biztosít RMSZ-előfizetést. A Krónikát régebben terjesztették itt, de ma már nem, a hetilapok és megyei napilapok sem jutnak el a térségbe. A legszélesebb körben a Moldvai Magyarságot terjesztik. Nyisztor Ilona óvónő hétvégeken szülőfalujában, Pusztinán és Frumószán csángó és magyar népdalokra, táncokra, hagyományápolásra tanítja a gyermekeket. Sok csángó igényelt magyar igazolványt is. Mi, moldvai csángók címmel csángó szőttesekből és varrottasokból nyílt kiállítás. Vasárnap a szentmise után a csángó gyermekek a cserkészekkel találkoztak, akik ajándékcsomagokat nyújtottak át nekik, majd Gyergyószárhegyre is ellátogattak. Borsos Géza megyei tanácsos, a csángó napok fő szervezője így vallott a rendezvényről: A 80-as évek elején, amikor felülről szorgalmazták, hogy az iskolák moldvai testvériskolát válasszanak, mi Pusztinát választottuk. A testvérkapcsolat nem jött létre az ottani tantestület ellenállása miatt, de már akkor kapcsolat alakult ki az ottani emberekkel. Most, hogy éledőben a csángók iránti érdeklődés, úgy gondoltuk, Csomafalvának is kötelessége bekapcsolódni e folyamatba. /(Gál Éva Emese): Csángó Napok Csomafalván. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 18./ A pusztinai születésű Nyisztor Ilona Onesti-en hivatásos óvónő, emellett hétvégeken szülőfalujában és Frumószán korábban magyar írás-olvasásra tanította a csángó gyermekeket. Elmondta, hogy Pusztinán régebben egy román család élt, most van néhány vegyes házaspár, a többiek magyarok. Frumószának a 70%-a magyar. Frumószán elkezdte a magyar nyelv tanítását, amikor megtudta a pap, prédikációjában sátánista fészeknek nevezte a magyar órákat, s azt mondta, a nép válasszon közte és köztünk, mert vagy minket hajtanak el, vagy ő megy el. Emiatt csökkent a gyermekek száma 30-ra, de ebből 28 szülő aláírta a kérést, és beindulhatott az iskolai magyar oktatás. Pusztinában már két éve van magyar oktatás az iskolában, és iskolán kívül már négy éve. A kezdetekben az emberek nagyon a magyarság ellen voltak, mert rádióban, tévében, mindenütt befeketítették őket, azt is mondták például, hogy Székelyföldön nem szolgálják ki az üzletekben azt, aki nem magyarul kér, s az emberek azt mondták, ha a magyarok ennyire rosszak, akkor nem kellenek nekünk. Jöttek magyar látogatók a faluba, meg akarták nézni az oltárképet a templomban, amely Szent Istvánt ábrázolja, ahogy felajánlja a szent koronát a Boldogságos Szűzanyának, s az emberek elállták az útjukat, nem engedték be a templomba őket. De azóta változott a helyzet, kimozdultak az emberek a faluból, a fiatalok elmentek külföldre dolgozni, s látták, nem olyanok a magyarok, amilyeneknek lefestették őket. Régen több csángó település templomának volt védőszentje Szent István király. Sok faluban, mint például Magyarfaluban a papoknak sikerült meggyőzniük az embereket, hogy megváltoztassák a templom védőszentjét. Pusztinán ez nem sikerült. Az emberek azt mondták, hogy ezt ők így örökölték az őseiktől, és szeretnék, ha Szent István maradna a templom védőszentje. És így is maradt. Szép énekük a Szent István dicsértessél, a búcsú napján, a nagymisén kérték a papot, hogy mint hagyományt, énekeljék el magyarul, és el is énekelték. A pusztinai emberek már 90 óta kérik a magyar misét. 200 aláírást is gyűjtöttek, a Csángó Szövetség írta meg a kérvényt, s csatolva az aláírásokat, továbbította a pápához, de az a válasz érkezett, hogy nem tudják teljesíteni a kérést, mert csángó nyelvre nincs lefordítva a biblia. Azonban ők nem csángó, hanem magyar misét kértek. 1990-óta Gergely Géza csíkszépvizi plébános, mindig eljön Pusztinára magyar misét tartani, egy-egy udvaron gyűlnek össze, 100- 200-an, mert a pap nem engedi be őt a templomba. /(Gál Éva Emese): Magyar misét Pusztinának! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 19./2005. május 25.A második világháború után a Pénzügyminisztérium egy román–magyar tannyelvű középiskolát működtetett Székelyudvarhelyen. Kereskedelmi, majd pénzügyi jellegű volt, és Mezőgazdasági Könyvelési Középiskolának nevezték 1955-ben, amikor felszámolták. Az akkori három végzős osztály 78 növendéket bocsátott ki összesen, ők még 1955-ben megkapták az érettségi (könyvelői) bizonyítványt. Az elmúlt 50 év alatt a székelyudvarhelyiek ötévenként megszervezték érettségi találkozókat. /Gergely Géza, Gyergyóditró: Ősz a tavaszban. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 25./2007. április 12.Gyergyditróban az Idősek Klubjában író-olvasó találkozót szervezett az Magyar Polgári Szövetség. Csíki Sándor nyárádszeredai újságíró volt a vendégük, aki testnevelés tanári munkája mellett ír, utazik, vitatkozik, szervez, lelkesít, hogy erőt öntsön a fásuló erdélyi magyarságba. Csíki Sándor beszélt a romániai magyarság jogainak határozott követeléseiről, amiért többször „megkapta a magáét”. Írásait közölte többek között az Erdélyi Napló, a Polgári Élet, a Népújság, az Európai Idő, a Góbévilág világhálós újság és az Erdély. Ma honlap is. Válogatott publicisztikai írásai 2002–2007-e között jelentek meg három kötetben (Nem elfogyni (2002), Állj meg, madár, fejem fölött dalolva! (2006), Véreim, árva magyarok! (2007)) Határozottan kiáll az olyan kérdések védelmében, mint a történelmi múlt, a nemzeti hagyományok, szimbólumok, anyanyelvi oktatás, a sokgyermekes családok. (Nem véletlenül lett Csíki Sándor a Pro Familia Egyesület vezetője.) Könyve keményen bírálja a hatalom beolvasztó politikáját, ennek hű kiszolgálóit: a megalkuvókat, az árulókat, a belföldi és magyarországi hintapolitikusokat. Nem kíméli az RMDSZ vezetőit sem. /Gergely Géza: Meg kell maradni! = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), ápr. 12. – 15. sz. /2011. január 22.KZST +20Ünnepel a Kemény Zsigmond Társaság. Az ötödszörre újjászületett, nagy múltú marosvásárhelyi közművelődési egyesület húsz évvel ezelőtt, 1991. január 17-én tartotta első összejövetelét a Bolyai Farkas Középiskola zsúfolásig megtelt dísztermében. Nagy esemény volt az akkor a város magyarsága számára, értékes hagyomány továbbvitelét, megújítását, a korigényekhez való igazodását vállalták fel a társaság alapító tagjai és a frissen választott vezetők. Tudatában voltak, hogy a megújuló társadalomban komoly szerep hárul rájuk, a KZST a megváltozott körülmények közt is fontos tényezővé válhat Marosvásárhely szellemi életében. És az is lett, az eltelt két évtized ezt igazolja. Berde Mária, akit Dávid Gyula irodalomtörténész ezen a nyitóesten idézett, kiragadva az írónő egyik 1928-ban megfogalmazott gondolatát, tudta, hogy a több mint nyolc évtizeddel korábban megfogalmazottak az újraindulást szorgalmazó értelmiségiekre is érvényesek. "... mindenkire bízatik valami, kicsire kisebb, nagyobbra nagyobb, reánk itt e helyen az esett, hogy a háború után járó fájdalomnak, gyűlölködésnek, közönynek és anyagiasságba süllyedt életfelfogásnak az esztendőiben lomha és mégis örvényes folyón mentsük át a feléledő új munkakedv partjaira az önzetlen, másra soha rá nem törő, önértékében boldogan kiteljesülő szellemi munka fehér glóriás géniuszát." Nagyjából hasonló körülmények között kellett a követőknek is végezniük a maguk értékmentő tevékenységét. És majdnem mindenki tette azt, amit becsületbeli kötelességének érzett. Egyesek azóta elhunytak, mások kissé eltávolodtak a KZST-től, de mindig akadtak olyanok, akik átvegyék a stafétabotot. Ennek köszönhető, hogy húsz év múltával itthon és jóval távolabb is számos híve van a társaságnak, elismerés övezi munkásságát, és szívesen jönnek rendezvényeire a honi és anyaországi jeles irodalmárok, művészek, tudósok, előadók. Lapozgatom a 91-es Népújság-kollekciót, böngészem a sárguló oldalakat, keresgélem a KZST akkori eseményeiről szóló tudósításokat, interjúkat. Van elég. Álljunk meg Gergely Géza Egy régi-új Társaság köszöntése című cikkénél. A színházi rendező már rég nincs közöttünk, mint ahogy a megújult KZST első elnöke, Oláh Tibor irodalmár, egyetemi tanár, alelnöke, Tonk Sándor történész is végleg eltávozott. Íme egy jellegzetes részlet a szövegből: "A legnagyobb élmény számomra: az újrakezdés feletti öröm, az együttlét boldogsága. Az, hogy olyanokkal is találkozom, akikkel több mint négy évtizeddel ezelőtt ugyanebben a teremben össze-összegyűltünk... És mint akkor régen, kialusznak a fényes csillárok, ünnepi csend üli meg a termet. Csakhogy Sényi Laci bácsi helyett, aki időközben az elíziumi mezőkre költözött, ez alkalommal fáradhatatlan jó barátunk és közírónk, Oláh Tibor jelenik meg a rivaldafényben. Alakulás-e vagy újraalakulás ez a mai rendezvény? – teszi fel az elnöki megnyitóbeszédében a főbenjáró kérdést. "Megválaszolása sokban függ attól, hogy a közeljövőben mivé válik, fejlődik – s remélhetőleg terebélyesedik – a most beinduló marosvásárhelyi társaság: márpedig ezt csak az egyesülethez önként csatlakozó tagság és a szabadon választott vezetőség hivatott eldönteni." Eldöntötték. A KZST-nek, amely a két évtized folyamán többnyire Bernády György nagyszerű megvalósításában, a Kultúrpalota kistermében gyűjtötte egybe az érdeklődőket, hűséges törzsgárdája alakult ki. Inkább korosnak mondható, mint fiatalnak, de az ifjak felé megmutatkozó folyamatos nyitás előbb-utóbb meghozza gyümölcsét, nyilvánvaló lesz a közönség-utánpótlás jelenléte az összejöveteleken. Legyünk optimisták ezen az évfordulón. Oláh Tibor is így állt és tevékenykedett az egyesület élén, és ugyanez az őt követő elnök, Csíky Boldizsár zeneszerző alapelve is. És titkárként Fülöp Géza vegyész-informatikus is azonos derűlátást, következetességet és nyitottságot tanúsított a KZST eddigi két évtizede során. A jubileum számvetésre is alkalmat ad. A tizedik évfordulón Fülöp Géza már számos beszédes adatot felsorakoztatott, többek között közel 100 előadást és 69 előadót említett. Ezt bizonyára a január 25-i ünnepi összejövetelen is megteszi, látványos gyarapodással szemléltetve az elért eredményeket. De talán nem is a konkrétan mérhető sikerek a leglényegesebbek. Hanem az, hogy ebben a valós értékeket háttérbe szorító, emberségéből kivetkőzött társadalomban és korszakban, ahol mindenekelőtt a pénz az úr, anyagiak nélkül, szinte a semmiből sikerült a KZST-nek a szellemet és humanizmust olyan hőfokon éltetnie, hogy abból havonta vagy még gyakrabban egész közösség biztosíthatott magának lelki meleget, tartós élményeket. A társaság mellé a szóban forgó időszakban hála Istennek több más hasonló alakulat sorakozott föl, mindenik igyekszik becsülettel végezni a maga munkáját. És mindenikükre szükségünk is van. A KZST azonban a tradíció zászlóshajójaként mindig is megkülönböztető figyelemre tarthat számot. Éltetőinek ezt tudniuk kell. Csak így tovább, Kemény Zsigmond Társaság! N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2011. szeptember 29.Emléktábla Lakatos DemeternekA száz éve született "Kárpátokon túli verselő pacsirtának", Lakatos Demeternek állítottak emléktáblát szeptember 28-án szülőfalujában, az észak-moldvai Szabófalván. A falu temetőjében megkoszorúzták sírját, majd a községi tulajdonban lévő épület falára, amelyben Perka Mihály gyűjteménye hirdeti a csángó hagyományok és kultúra immár feledésbe merülő értékeit, elhelyezték a fába és bronzba vésett mementót, Csoma Gergely alkotását. Lapunk érdeklődésére Perka Mihály történelemtanár, aki a kommunista diktatúra idején is tanította ősei nyelvét a helyi gyermekeknek, azt mondta, elégtétellel tölti el, hogy méltó módon emlékeznek meg Lakatos Demeterről, arról a csángó költőről, "akihez hasonlóan senki nem ismerte az észak-moldvai magyarok nyelvjárását, amelyet versei révén bejuttatott a magyar irodalomba, és ami akkor is élni fog, amikor Szabófalván már egyetlen ember sem beszéli ezt a nyelvet". A szabófalvi Szent Mihály-búcsú napján tartott megemlékezés része a budapesti Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület Lakatos Demeter-emlékútjának, amelyhez tegnap csatlakozott több magyarországi és hazai csángó szervezet, illetve csoportosulás, ma Nagypatakon és Lészpeden, holnap Klézsén és Csíkszeredában folytatódik az emlékzarándoklat, amelynek kiemelkedő mozzanata a nagypataki magyar nyelvű mise, melyet Gergely Géza csíkszentmiklósi plébános celebrál. Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. január 6.Bisztrai MáriaA Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt. A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben. Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója. A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt. Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését. A könyv bemutatása Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett. Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot. Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára. Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált. A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust. Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság. Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak. 1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva. A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait. A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész. A könyvről A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében. A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött: Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették) Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból. Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni. Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait. A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.” Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz. Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át. A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon. Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur. A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán. E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2012. április 4.Akit 62 informátorral hálóztak beAz elnémult harang – Egy megfigyelés története – Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban címmel könyvet mutattak be és dokumentumfilmet vetítettek kedden este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban. A könyv szerzője a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán és a bukaresti Denisa Bodeanu, mindketten történészek, és Pálfi Géza máréfalvi születésű római katolikus pap életét kortársi visszaemlékezések és a Securitate irattárában őrzött megfigyelési dosszié alapján rekonstruálták. Ez az időszak az 1960-as évek végétől 1984 tavaszáig, a fiatal pap haláláig tartott, több megyén átterjedő, totális követési, lehallgatási és megfigyelési akció volt. Pálfi Géza úgy került megfigyelés alá, hogy magánbeszélgetés céljából megkereste Márton Áron püspököt, s ezt a társalgást lehallgatták. A fiatal pap felajánlotta, hogy magyarországi ismerősei révén kapcsolatokat lehetne építeni a Vatikánnal. Pálfi Gézát minden módon megpróbálták ellehetetleníteni, a beszervezésével is próbálkoztak, de sikertelenül. Novák Csaba Zoltán egy interjúban elmondta, hogy a papot 62 informátorral hálózták be. Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag volt, a diákok rajongtak érte, Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált. Azt biztosan nem lehet tudni, hogy 1984-ben likvidálták vagy sem, mert erről nem került elő semmiféle dokumentum. Az tény, hogy Pálfi Géza – sokak számára gyanús betegségben – 43 évesen meghalt. Az ugyancsak marosvásárhelyi Maksay Ágnes A Filip dosszié – Pálfi Géza megfigyelt élete címmel készített dokumentumfilmet a fiatal papról, mintegy a könyv „vizuális mellékleteként.” A filmben megszólal Gergely Géza címzetes esperes, mostani csíkszentmiklósi plébános, aki még azokat a diafilmeket is őrzi, amelyeket annak idején Jakab Antal püspök hozott Rómából Pálfi Géza kérésére. A tényfeltáró kötet a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot magyar és román nyelven. MTI. Krónika (Kolozsvár) 2013. április 11.Csíkszentmiklós, a szokások örök őrzőjeElső írásos említésének 680. évfordulóját ünnepli vasárnap a csíkszentmiklósi faluközösség. A közigazgatásilag Csíkszépvízhez tartozó településen egyházi méltóságok és világi elöljárók tartanak beszédeket, ugyanakkor a régmúlt időktől napjainkig tartó időszakot neves előadók idézik fel az érdeklődőknek. A Szent Miklós püspök tiszteletére szentelt templomáról elnevezett település valamikor a 12. század végén vagy a 13. század elején alakulhatott, egyházközségéről az első hiteles feljegyzést – mely egy Stephanus (István) nevű papot említ, aki 1333-ban egy garast fizetett a tizedszedőknek – a pápai tizedjegyzékben találjuk. A középkortól egészen a 19. század végéig három falunak – Csíkszépvíz, Csíkborzsova és Csíkszentmiklós – a közös temploma a szentmiklósi, az 1992-ben megrepedt, műemlékként őrzött harangját 1689-ben öntötte Boltosch István brassói harangöntő. A rohamos fejlődés és a hagyományőrzés útján A jellegzetesen három településszerkezeti alapegységből – Alszeg, Középszeg, Felszeg – álló falu az új évezred hajnalától kezdve látványos fejlődésen ment keresztül, amihez Ferencz Tibor községvezető mellett a falu lakosságának támogatására is nagy szükség volt. A kitartó szervezés és együttműködés gyümölcseként épült ki a gáz- és vízvezetékrendszer, lépett működésbe a csatornarendszer, korszerűsítették a közvilágítást, leaszfaltozták az utakat és tatarozták a középületeket. A modern élet alapjait megteremtő infrastrukturális beruházások és a falu összképének nagyfokú javítása a fiatalok itthon tartására, valamint a kulturális életre és a hagyományőrzésre is rendkívül pozitív hatással volt. Utóbbi egyik legékesebb példája a másfél éve önkormányzati és közbirtokossági összefogással 41 ezer lejért megvásárolt, Lakatos István helybéli tanár segítségével újjáépített, majd berendezett, mintegy százéves csíki székely ház, amelyben néprajzi gyűjtemény mellett értékes okiratok, tárgyak és fényképek is helyet kaptak – sőt a téli hónapoktól egészen a mezőgazdasági munkálatok megkezdéséig fonó-szövő szakkör működik benne. A tájház hűen illusztrálja az elődök életvitelét, szokásait és mindennapjait. A csíkszentmiklósi közbirtokosság a tájház szomszédságában a közelmúltban egy harmincas évekbeli épületet modernizálva alakította ki új székhelyét. A múzeumként működő tájház udvarán jelenleg egy gazdasági melléképület is tatarozásra vár, ahol a közbirtokosság egy turisztikai központot kíván kialakítani. Csíkszentmiklós napjainkban Az ezeregyszáz fős létszámot közel száz éve rendíthetetlenül tartó település szokásainak kommunizmus alatti megtartásában nagy szerepük volt mindazon helybéli pedagógusoknak, akik a kötelező kultúrműsorokba, politikai töltetű ifjúsági tevékenységekbe ügyesen „belopták” a néphagyományokat, megszakítás nélkül adva így át azokat az egymást követő generációknak – tudtuk meg Lakatos István tanártól. Ennek is köszönhető, hogy a rendszerváltás után újjáalakult a cserkészcsapat, és létrejött az ifjúsági szervezet, mely több, fiatalokat és idősebbeket egyaránt megmozgató rendezvénye mellett az elődök tiszteletére és szokásaik átörökítésére is kiemelt figyelmet szentel. A csíkszentmiklósiak nagy részének megélhetési alapjait a mezőgazdaság és az állattartás biztosítja, noha az utóbbi tíz évben jelentősen – közel a felére – csökkent a faluban tartott tehenek száma. Ezzel szemben növekedett a juh-, sőt a kecskeállomány is, míg a disznók száma stagnál. A munkahelyek számát tekintve a kisboltok és a fafeldolgozó üzemek is előkelő helyen állnak, de sok fiatal – igaz, csak ideiglenesen – külföldre, leginkább Nyugat-Európába utazik szerencsét próbálni. A véglegesen elvándorlók száma minimális, a néhány hónapot, esetleg évet távolban töltők többnyire visszatérnek, megtakarításaikat a faluban – gyakran mezőgazdasági gépekbe, felszerelésekbe, megművelhető földterületekbe – fektetve be. Lakatos István szerint inkább az okoz problémát, hogy nincs szaporulat, mivel a családok általában egy, legfeljebb két gyereket vállalnak. Az 1880-ban épített helyi általános iskolába és az óvodába összesen száznegyvenöt gyerek jár – igaz, ebbe beletartoznak a csíkborzsovaiak is. A vallásos nevelésben részesülő ifjoncok Gergely Géza esperes-plébános odaadó segítsége és terelgetése jóvoltából olyan szoros közösséget alkotnak, amelyben főszerep jut a tisztességre, szülők iránti tiszteletre és szeretetre tanításnak. Bár több nagyobb cigány család is él a helységben – összlétszámuk hetven körülire tehető –, jelenlétük nem okoz mindennapos problémát. A „kritikus periódust” inkább a mezőgazdasági betakarítások időszaka jelenti, amikor előszeretettel dézsmálják a termést. „Csíkszentmiklós jövőjét a gyereklétszám csökkenése vagy növekedése határozza majd meg. Híresek vagyunk szorgalmunkról, de a falu további fejlődéséhez a házak megszépülésén és korszerű földművelő gépeken kívül elsősorban nagyszámú utódra van szükség” – vonta le a következtetést a szülőfalujáról monográfiát is írt Lakatos István. Ünnepi emlékezés Vasárnap délben a csíkszentmiklósi műemléktemplomban a Tamás József segédpüspök által celebrált szentmisével veszi kezdetét az évfordulóra szervezett rendhagyó program. A rendezvény este hét órától a kultúrotthonban folytatódik, ahol az ünnepi beszédek sorát Ferencz Tibor, Csíkszépvíz polgármestere nyitja, majd Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja és Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának köszöntője következik. Az eseményen jelen lesz Tánczos Barna szenátor és Korodi Attila parlamenti képviselő. A világi elöljárók után az elmúlt évszázadok kiemelkedő egyházi és falutörténeti eseményeit eleveníti fel Gergely Géza esperes-plébános, Ambrus Tünde író, Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója és Lakatos István tanár. Az előadókat a Bíró Zsolt kántor vezetésével színpadra álló csíkborzsovai férfikórus műsora, a csíkszentmiklósi általános iskola diákjainak irodalmi összeállítása, valamint a csíkszentmiklósi és csíkszépvízi néptánccsoportok fellépése követi. A kivételes évfordulóra nagy szeretettel várják mind a község, mind a környező falvak lakóit. Pinti Attila Székelyhon.ro. 2014. november 15.Az emberek bizalmát meg kell szolgálniSzületésnapi beszélgetés Kilyén Ilka színművésznővel – Vannak emberek, akiket folyamatosan úgy elárasztanak a tennivalók, hogy a születésnapjukra sem tudnak kiemelt figyelmet fordítani. Úgy képzelem, hogy Kilyén Ilka, aki évek, évtizedek óta több fronton igyekszik maximálisan teljesíteni, szintén így lehet ezzel. Bár egy kerek évforduló mégiscsak más. Pláne, ha az ünnepeltet már kora reggel "éjjelizenével" köszöntik az ablaka előtt, ahogy színházi és zenészkollégái tették a minap a facebookos tájékoztatások szerint. Hogy élted meg a mostani X-váltást? – Örömmel és persze kíváncsisággal, hogy még mi és mennyi következik. – Következhet nagyon sok és kevesebb is, ez rajtad is múlhat, hiszen gyakran tapasztalhattuk, azok, akik sokat vállalnak, nehezen szakadnak el a munkától, az aktivitástól. – Így igaz. Nem tagadom. – Szűkszavú lettél. Tőmondatoknál többet várnék. Milyen éved volt a rövidesen záruló 2014? – Eléggé gazdag. Zsúfoltnak nem mondanám. Sok minden történt. Sok helyen jártam. Bemutatóm volt a színházban. Nagy örömömre a Keresztes Attila rendezte Figaróban játszom. A színmű- és zeneirodalom egyik jelentős szerepe a Marcellina. – Ha az olvasók hallhatnák is, amit mondasz, felfigyelnének arra, amire most én is: úgy mondod ezt, mintha nem lenne természetes, hogy egy népszerű, elismert, nagy tapasztalatú és tehetséges művésznő rangjához méltó szerepben bizonyíthat. – Sokszor kellett azt éreznem, hogy mellőznek. Voltak olyan igazgatók, rendezők, akiknek nem volt fontos, hogy nekem szerepet osszanak. Talán nem tartottak arra érdemesnek. – Ha a főiskolát is beszámítjuk, negyven éve vagy a pályán. – Én mindenképpen beleszámítom azt is, mert már II. éven olyan szerencsés voltam, hogy statisztaként ugyan, de játsztam a Stúdió színpadán. Akkoriban nagy megtiszteltetés volt, ha egy alsóévest a felsőévesek produkciójába kiosztottak. A Kocsonya Mihály házassága volt, sikeres előadás, Gergely Géza rendezte, nagyon szerette a közönség. Ott én valami nyoszolyólányféle voltam, párnákat hoztam, jöttünk a hozománnyal. – És akkor úgy képzelhetted, hogy amikor bekerülsz a nagyszínházba, egymást érik majd a szép feladatok, lehetőleg főszerepek. – Mindenki, aki erre a pályára lép, biztos így lehet vele. De az indulásom hamar szembesített a rideg valósággal. 1977-ben végeztem a színművészetit. Akkor találta ki a hatalom, hogy a nagy központok zárt városok. Elsősorban nekünk, magyaroknak voltak ezek zárt városok, ezt a történészek tudnák megerősíteni, de az biztos, hogy minket, fiatal színészeket erőteljesen érintett, mert a magyar színházak majdnem mind nagyvárosokban voltak. Nem választhattunk. Minket Lukácsy Kati kolléganőmmel román társulathoz, az akkori tordai munkásszínházhoz helyeztek. Visszautasítottam. Érdekes feladatnak is tekinthettem volna, hogy román színpadon is kipróbálhatom magam, de felháborított, hogy megfosztottak a választás jogától, holott a bukaresti végzettek választhattak, nekik nem volt zárt városi megkötés. És megfosztottak attól az alkotmányos jogomtól, hogy anyanyelvemen folytassam a mesterségemet, azon a nyelven, amelyen tanultam. Sok bonyodalmas hercehurca, cirkusz, beadványok sorozata nyomán végül sikerült Temesvárra kerülnöm. Már azzal is fenyegetőztünk, hogy a belgrádi emberjogi konferenciához fordulunk az ügyünkben. Aztán egyszer csak jött az értesítés, hogy átmehetek a temesvári magyar társulathoz, a papírok majd utólag érkeznek. – Hogy érezted magad abban a társulatban? – Nagyszerűen. Sok szeretettel fogadtak. Ez abból is látszott, hogy nagyon sokat játsztam. Mindenfélét. Beugrásaim is voltak, statisztáltam, főszerepeket kaptam. – És mégis vonzott Vásárhely. – Nem szerettem volna eljönni, de a férjem ragaszkodott hozzá, hogy közel legyünk a szüleinkhez. Utólag úgy gondolom, hogy jó döntés volt. Itt viszont nem fogadtak tárt karokkal. Bár beugrásszerűen sok előadást mentettem meg egyik napról a másikra. Mindig hamar és könnyűszerrel tanultam a szöveget, és ha már láttam az előadást, egy próbával simán vállaltam. Számos ilyen eset adódott. – Az nem könnyítette a befogadásodat, hogy Temesváron sok főszerepben bizonyítottad a tehetségedet? – Nem. Senki meg nem kérdezte, senkit nem érdekelt, hogy volt ott, miket csináltam, milyen feladatokat kaptam. Mindent nulláról kellett kezdenem. Nyilván lehet, hogy nemcsak közöny fogadott, hiszen gáncsoskodók mindenütt vannak, nekem is lehettek irigyeim. Amikor a színművészetit végeztem, az volt a vélekedés, hogy szép karrier áll előttem. Erre biztatott az osztályvezető tanárom, Tompa Miklós és más tanárok is, Tarr László, Erdős Irma, Szamossy Kornélia. Nagy dolog volt, ha Kovács György gratulált valakinek. Velem ezt tette A tanítónő bemutatója kapcsán. A második felvonás utáni szünetben már bejött és gratulált. Ő abban az esztendőben halt meg. Előtte gyakran beszélgettünk, sok jó tanácsot adott nekem. Azt is mondta, meg kell tanulnom, hogy hamiskártyásokkal nem szabad becsületesen játszani. Ezt a módszert nem tudtam elsajátítani. – A mostani beszélgetést nem pályarajznak szántam, nem szándékom részletezni az eddigi életművedet, azt viszont hangsúlyoznunk kell, hogy a karriered az egyéni előadóestekkel teljesedett ki. – Igen, bár véletlenül alakult így. Úgy éreztem, hogy mondanivalóm van a világ számára, és ezt így is lehetett közvetíteni. A vásárhelyi színházban keveset foglalkoztattak, jutott ilyesmire is az időmből, de már Temesváron is, ahol nagyon sokat játszottam, volt egy József Attila-estem, a Kései sirató József Attiláért. Elég sok előadást megért, és büszke vagyok arra, hogy abban az időben olyan verseket mondhattam el, amilyeneket nem szívesen engedélyeztek. Ott szabadelvűbb emberek voltak, ilyen műsorok is átcsúszhattak. A verseket mindig szerettem, ez is magyarázza az egyéni műsorok létrejöttét. És még valami. A színház világában ami igazán zavar, az a kiszolgáltatottság. A színészt ez hatványozottan sújtja. A mindenkori vezetéstől, a rendezőtől, annak a darabválasztásától, koncepciójától függ, hogy mikor, mit és hogyan alakíthat. Mindez megváltozik, ha a magad ura lehetsz. – Az egyéni estjeid sikere és az, hogy általuk egyre ismertebbé váltál, pótolta azt, hogy a társulat produkcióiban nem kaptál annyi feladatot? – Igen. Hunyadi László azt mondta nekem, hogy ez pótcselekvés. De ő nem próbálta ezt ki. Illyés Kinga indított el. Az első előadóestem anyagát hozzá vittem, hogy megkérdezzem, érdemes-e próbálkozni. Azt mondta, az összeállítás úgy jó, ahogy van. Címet adott neki: Ágról szakadt madár. Alcím: Ballada a csángó sorsról. És beajánlott nagyon sok helyre. Neki már volt tapasztalata ezen a téren, addigra már a fél világot bejárta. Kiröpítette a fészekből az ágról szakadt madarat. A folyamat beindult anélkül, hogy ezért tettem volna valami különöset. Nem jelentkeztem soha sehova, és a mai napig így történik: nem kell jelentkeznem, hívnak. – Engedj meg egy közbevetést: nagyszebeni meghívásnak teszel eleget akkor is, amikor ez az interjú megjelenik az újságban. – Az Ars Hungarica néven ismert nagyszebeni magyar napok vendége leszek. Előadásokat tartok és különféle kulturális rendezvények, produkciók lebonyolításába is bekapcsolódom. Visszatérve Illyés Kingára, ő azt mondta: majd meglátod, mekkora erő és hatalom az, amikor egyedül vagy és egyedül tartod a kezedben a közönséget. Semmihez sem fogható. – És így van? – Így van. – Mennyiben más ez, mint amikor egy közös játékban egy egész csapattal próbálsz hatni a nézőkre? – Tényleg nagyobb hatalmat érzel. Persze most kicsit durván fogalmazok. A színház és a színész, a színpad és a közönség viszonya olyan, mint a szerelem. A legszebb szerelem, ami testi is. Adok – kapok. Visszajelzés érkezik a nézőtérről. A nézők hallgatása, figyelési módja is beszédes. Sokféle módon hallgatnak a nézők. A csendek, a felzúduló tapsok, a felcsendülő kacagás mind-mind valamilyen jelzés. Azt is észlelni lehet fentről, hogy mosolyog a közönség. Az halk, hangtalan cselekvés, és mégis "hallod", hogy mosolyognak. Érzed, hogy mosolyognak. Ez az erőteljes oda- vissza érzés csak a tiéd, ha egyedül vagy. – Mikor lett számodra nyilvánvaló, hogy tudod uralni ezt a folyamatot? – Már Temesváron, az első egyéni estemen éreztem, hogy megállom a helyem, nem rettegek, hanem arra koncentrálok, amit tennem kell, és úgy mondom, ahogy elképzeltem. Bízván abban, hogy az emberek azért jöttek el nyitott szívvel, hogy befogadjanak valamit. A közönség nagyon egyszerűen elmondja a maga mondanivalóját: ha valami nem érdekli, nem jön el meghallgatni engem vagy minket. – Mindenik estednek egyforma sikere volt? – Nem. A csángó műsoromnak és a karácsonyinak különösen nagy sikere volt. Van most egy újabb, a Zsoltár az anyanyelvről, ennek az összeállításomnak is nagyon kedvező a fogadtatása. – Vajon miért? Ezekhez lelkileg te is közelebb állsz? – Igen. Vannak olyan estek, amelyeket azért állítottam össze, mert kérték. Például a Délvidékre. Ott 1992-től nagyon sok előadást tartottam. Akkor kezdődött a szerb–horvát háború. 25-30 délvidéki településen jártam, egyes helyeken többször is. Kértek a zentai csata évfordulójára is egy ünnepi műsort. Így készítettem egy olyan összeállítást, amely azt mutatja be, hogy a forradalmak, bukások, látványos talpraállások bizonyítják, hogy a tűz, ami az emberben, a nemzetben él, elpusztíthatatlanná teszi. – A jelenlegi szabályozás, törvénykezés olyan, hogy bizonyos életkor teltével a színészt nyugdíjazhatják. Emiatt az utóbbi évek, évtizedek során olyanok is kénytelenek voltak elhagyni a színpadot, akik még sokáig megoszthatták volna a színjáték örömét a társaikkal és a nézőkkel. – Én nemcsak reménykedem, de hiszem is, hogy a színháznak még szüksége van rám, és játszani fogok. – Az egyéni produkciókat viszont folytatni lehet. – Így igaz. Addig csinálhatom, ameddig bírom, és amíg elszenved a közönség. Nagy örömmel csinálom, hiszen ötletekből sosincs hiány, jelenleg is több érlelődik bennem. Mindenik nagyon kedves számomra, és érdekesek is lennének, de egyszerre csak egy kivitelezhető. – Gondolom, azért is, mert nagyon munkás feladat egy ilyen estet előkészíteni. – Igen. Mindenik egyéni estemet én szerkesztettem. Ez ugyanakkor jó is volt, mert arra kényszerített, hogy olvassak, kutassak, érdeklődjem, és minden plusz, amit ezekkel kapcsolatosan olvastam, tanultam, örömmel töltött el. – Van-e olyan ötleted, amely a közeljövőben konkretizálódik, esetleg megvalósulva közönség elé is kerül? – Van. Tavaly a vásárhelyi Kultúrpalota 100. évfordulójára kitaláltam, összeállítottam, megszerkesztettem azt a műsort, amelynek a címe: Megszólal a Kultúrpalota. CD- és videofelvétel is készült róla. A videó bemutatója november 25-én lesz a Kultúrpalotában. Örülnék, ha azon az esten minél többen lennének. – A színházi szerepek, egyéni műsorok és más fellépések mellett több olyan egyesületi, közösségi feladatot vállaltál, amelyek szintén energia- és időigényesek. Az EMKE megyei szervezetének a vezetésében, a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület, a Helikon – Kemény János Alapítvány keretében kifejtett munkád továbbra is megmarad? Ha csak a felsoroltak első felére gondolunk, az is sok egy embernek. – Ha nem lenne olyan nagyszerű családom, amely kitűnő hátországot biztosít, nagyszerű férjem, aki az egyik legnagyobb segítőm a magyar kultúra terjesztésében, valószínű, hogy mindezt nem tudnám megtenni. És azon gondolkodnék, mi lenne elhagyható mindabból, ami felaprózhat. De ha az emberek megtiszteltek a bizalmukkal, azt meg is kell szolgálnom. – Hát akkor azt kívánom, hosszasan örvendhess még ennek a bizalomnak. Isten éltessen sokáig! – Köszönöm szépen. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2015. április 26.Aranymise CsíksomlyónSzűknek bizonyult a csíksomlyói kegytemplom szombaton délben, Boros Károly nyugalmazott főesperes aranymiséjén. Volt és jelenlegi híveinek ezrei zarándokoltak el a csíksomlyói kegytemplomban bemutatott hálaadó szentmisére. A csíkszentdomokosi születésű Boros Károlyt ötven évvel ezelőtt, 1965. április 25-én szentelte pappá Gyulafehérváron Márton Áron püspök. A taplocaiak közkedvelt Karcsi bácsija 2011-ben vonult nyugdíjba, jelenleg Felvidéken, a Csallóközben, a Dunaszerdahelytől 3 km-re fekvő, 1200 lelket számláló Egyházkarcsa lelkésze. Boros Károly itthon szerette volna bemutatni aranymiséjét, erre kért és kapott rögtön engedélyt a csíksomlyói ferencesektől. Ünnepi beszédének elején sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy egy kicsit „Boros-központú" lett az esemény, hiszen három, szintén 1965-ben felszentelt paptársa, a csíkszenttamási születésű Antal József Árpád, a kászonaltízi Bodó Imre és a székelyszentkirályi születésű, hosszú éveken át csíkszentmiklósi plébános, Gergely Géza szintén aranymisés, és róluk kevesebb szó esett. A hálaadó szentmisét a négy aranymisés és Tamás József püspök celebrálta. Jó érzés volt tapasztalni, hogy Boros Károlyról volt hívei mellett Csíkszereda és Hargita megye elöljárói, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviselői, illetve a történelmi magyar egyházak képviselői sem feledkeztek meg. Boros Károly 1940-ben született Csíkszentdomokoson, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte. Felszentelését követően Márton püspök Madéfalvára helyezte ki káplánnak, de innen pár hét után a rendőrség „elzavarta”. Ezt követően Gyergyóalfaluban volt káplán, majd 1968-tól Kapnikbányán, 1981-től Petrillán és Lónyaitelepen, 1984-től pedig Csíktaplocán plébános. Tizenkét éven át, 2000-2012 között a felcsíkiak, az oldalcsíkiak és a gyimesiek főesperese volt. Szentbeszédében az aranymisés elsősorban papi pályájára emlékezett vissza, ennek fény- és árnyoldalaira. Először arról beszélt, hogy ő is szerepelt a szekuritáté által kijelölt 18 személy között, akiket – Pálfi Gézához hasonlóan – el szerettek volna tétetni láb alól. Háromszor próbálták megölni a kommunista hatalom emberei. Az első Kapnikányán 1973. november 1-jére volt kitűzve, amikor el szerették volna üttetni Trabantját. A második ugyancsak Kapnikbánya környékén történt, amikor Zündapp kismotorjával Erzsébetbányára igyekezett papi teendőinek elvégzésére, a harmadik pedig a Zsil-völgyi plébánoskodása idején, amikor Gyulafehérvárra utazott vonattal, és a hátszegi vonatállomáson kövekkel megdobálták, betörték a vonat ablakát – de ő csodás módon megmenekült. „A Szűzanya nem hagy el, csak mi ne hagyjuk el” – mondta Boros Károly, aki az aranymiséjén azokért is imádkozott, akik 2011-ben Csíkban morális lejáratási kampányt indítottak ellene. Papi pályáján fénynek nevezte azt, hogy mindig voltak jó hívei, bárhová szívesen visszatér, és azt, hogy sikerült az általa szolgált közösségekben a lelki építkezés. Csíktaplocán több mint 20 éven át minden hónap 12-én engesztelő szentmisét, virrasztást tartottak, ennek a folytatása a Csíksomlyón minden hónap első szombatján tartandó Mária-köszöntő. Csíktaplocán az ő idejében épült fel a ravatalozó, illetve a Taplocához tartozó csibai templom. Boros Károly esperes alapítója és elnöke volt az Ezer Székely Leány Alapítványnak, az ő vezetésével indult újra az 1990-as években a kommunista időkben betiltott rendezvény. Többek között az ő érdeme, hogy 2003-ban bemutatták Csíksomlyón az István, a király rockoperát, majd a 2000-es évek közepén a többi más nagy sikerű előadást a Hármashalom-oltárnál. A csíksomlyói aranymisén részt vevők egy emlékképet kaptak távozáskor. Ez a győri Könnyező Szűzanyát ábrázolja. Mise után Boros Károlyt virágcsokrokkal köszöntötték tisztelői, a templom előtti téren több mint egy órán át beszélgetett régi ismerőseivel, barátaival. Dobos László Székelyhon.ro 2015. november 9.Őszbúcsúztató versmondókHuszonhat éve versekkel búcsúztatják az őszt a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban. Szombaton szervezték meg a Petőfi Sándor Elhull a virág, eliramlik az élet mottójú Őszi szavalóversenyt. Ezúttal is megtelt a díszterem verskedvelőkkel. Budapesti, hatvani, csíkszeredai, marosvásárhelyi, szovátai és idén első alkalommal gyimesfelsőloki versmondók is beneveztek a versenyre a helyi Batthyány Ignác Szakközépiskola és a Salamon Ernő Gimnázium versenyzői mellett. Radnóti Miklóstól választották a kötelező verseket, a Szerelmes vers címűt mondták a IX-X. osztályosok, az Il faut laisser címűt a XI-XII-esek. A Korpos Szabolcs tanár vezette iskolakórus, valamint a hatvani diákok éneke tette még színesebbé a rendezvényt, amelyen a szervezőkön kívül a zsűritagoknak is akadt bőven dolguk. Összesen huszonhárom versmondó kötelező illetve szabadon választott versét hallgatták meg úgy, hogy a végén jegyfelmutatással értékelték az előadásokat. Bajna György újságíró, Drentea-Istók Erzsébet magyartanár, Fodor Györgyi, a Figura Stúdió Színház irodalmi titkára, Pál Judit magyartanár, Ráduly Andrea egykori szavaló, Varga Gyöngyi román-magyar szakos tanár, valamint a zsűri elnöke, Dézsi Szilárd rendező tetszését leginkább a házigazda iskola diákjai nyerték el. Tizenegy jelentkezőből nyolcan díjat érdemeltek. A IX-X. osztályosok közül első díjat nyert Kedves Tamás Hanga, a Salamon Ernő Gimnázium diákja, második Kaltenecker Evelin, a budapesti Veres Pálné Gimnáziumból, harmadik díjazott Dezső Renáta a házigazda iskola diákja. Dicséretben részesült Nagy György Kriszta salamonos diák és Kelemen Szabolcs, a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium diákja. A XI-XII. osztályosok közül az első három díjazott salamonos diák, Darvas Emőke nyerte az első díjat, második Varga Katalin-Eszter, harmadik pedig Ambrus Dorottya. Dicséretet érdemelt Szalma Szilárd, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium versmondója és Berki Eliza, a hatvani Széchenyi István Római Katolikus Középiskola diákja. A közönségnek a salamonos Domokos Orsolya és Lőrincz Adrienn szavalata tetszett. A különdíjak idén sem maradtak el. Az Árus Zsolt által felajánlott díjat Ambrus Dorottya vehette át, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége díját Darvas Emőkének adták, Bajna György újságíró Kelemen Szabolcs versmondását értékelte, Gergely Géza magyartanár pedig Kedves Tamás Hangának ajándékozta kötetét. Érdemoklevél és Varga Lőrinc által készített ajándék járt minden versmondónak, felkészítő tanárnak. A versenyzőket pedig hasznos tanácsokkal tarisznyálta fel a zsűri elnöke. Tamás Gyopár Székelyhon.ro 2016. január 19.A magyar kultúra napját ünneplikFormabontó képzőművészeti kiállítást nyitottak meg kedd délután a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A magyar kultúra napja alkalmából számos eseményt szerveznek Hargita megyében. Számos érdeklődő tekintette meg kedden a székelyudvarhelyi fiatal alkotók grUnd nevű tárlatát. Berze Imre, a tárlat kurátora érdeklődésünkre elmondta, hogy a kiállításba választott darabok többsége ősszel a budapesti Vármegye Galériában volt kiállítva. A most megnyitott tárlaton hasonló gondolkozású, udvarhelyi képző- és iparművészek spontán csoportosulása fedezhető fel, akiket a város köt össze. A kiállítás címe, valamint a nagy U is Udvarhelyre utal. A kurátor szerint a hasonló gondolkodás és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában szerzett tapasztalat visszacseng az alkotásokban, de ugyanakkor a különböző egyetemek jellegzetességei is érezhetőek. Nyitottak a székelyudvarhelyiek a kortárs művészetre – véli a kiállítás kurátora, szerinte jobban kellene vezetni őket erre a rendezvényekkel. A kiállításmegnyitón Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója elmondta, a képzőművészet terén is a helyi értékeket fogják előtérbe helyezni. A grUnd kiállítást a következő négy hét alatt tekinthetik meg az érdeklődők. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én, annak az emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Ez alkalomból szemléztünk a székelyudvarhelyi, csíkszeredai és gyergyószentmiklósi magyar kultúra napi programkínálatból. Székelyudvarhely Ambrus Lajos A sünkirályfi című mesés könyvét mutatja be szerdán este héttől P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A mesékből részleteket olvas fel Sarkadi Zoltán színművész, az est házigazdája Gálovits Rózsa könyvtáros. A Forró Ágnes rajzaival illusztrált vaskos könyvben a mesék mellett sok vidéki történet is helyet kapott. Utóbbiak közül több a szerző szülőhelyén, Korondon és környékén esett meg. Múzeum plusz címmel tartanak előadást szerdán a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A 17 órakor kezdődő eseményen Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. 19 órától a Hargita Megyei Tanács által támogatott dokumentumfilmeket vetítik le a Városi Könyvtárban. Bemutatják Bocskor-Salló Lilla szerkesztő „Orczád verítékével” – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője című filmjét. Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha címmel a szerkesztő-rendező és operatőr Szabó Károly filmje az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálja. A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalácssütés folyamatát örökítette meg. Este kilenctől pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban. A vasárnapig tartó rendezvénysorozat ideje alatt a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székhelyének előtérben a Népi hagyományok Hargita megyében című fotókiállítást lehet megtekinteni. Az intézmény fotográfusa, Balázs Ödön által készített néprajzi tárgyú felvételeket láthatnak az érdeklődők, az alkotó válogatásában. Csíkszereda A Csíki Székely Múzeum északnyugati bástyatermében szerdán délután 18 órától mutatják be A székelység története című kiadvány második, javított kiadását. A Kájoni János Megyei Könyvtárban csütörtökön 17 órától kerül sor Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetének bemutatására, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat ismerteti. Szintén 17 órától (csütörtökön) tartják a Székelyföld kulturális folyóirat januári lapszámának bemutatóját a Székelyföld Galériában. Az eseményen Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, nyelvész, etnográfus tart előadást az oktatás mai helyzetéről. Csütörtökön a nagyszebeni Orth István grafikusművész alkotásaiból nyílik kiállítás 18 órától a Lázár-ház dísztermében (Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa). A tárlatot Nagy Miklós Kund művészeti író méltatja. Pénteken délelőtt 11 órától a Hargita Megyei Kulturális Központban tartanak nyílt napot, hogy a központ ez évi tevékenységét, programjait ismertessék az érdeklődőkkel. A részvételi szándékot a 0266-372044-es telefonszámon vagy a [email protected] e-mail címen lehet jelezni. Egy éve indult az Olvasókör a Kájoni János Megyei Könyvtárban, az idei év első találkozóján nem csak az egyéves születésnapot ünneplik a kör tagjai, hanem a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek. A pénteken 16 óra 30 perctől kezdődő találkozó programjában szerepel a múlt év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is. A csíkszeredai F'10 fotóklub által 2015-ben meghirdetett IV. „Best 100” – A legjobb száz fotó nemzetközi fotóművészeti pályázat kiállítását csütörtökön 18 órától a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum aulájában (Szabadság tér 18 sz.) Bács Béla János nyitja meg, közreműködik a Sunshine mandolin együttes. Gyergyószentmiklós A Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtárban január 22-én, pénteken 17 órától könyvbemutatóra várják az érdeklődőket. A gyergyóditrói Gergely Géza nyugdíjas magyartanár Nevetni jó! című könyvét Zöld János mutatja be. A kötetet Biró Zsuzsa képzőművész illusztrálta, a grafikákból kisebb tárlatot is megtekinthetnek az érdeklődők. A Tarisznyás Márton Múzeumban január 22-én 18 órától nyitják meg a Márton Árpád festőművész jubileumi kiállítását. A tárlatot megnyitja Bajna György újságíró és Ferencz-Mátéfi Kriszta művészettörténész-muzeológus, ezt követően Márton Árpád festőművész rendkívüli tárlatvezetést tart. A rendezvény házigazdája Csergő Tibor András múzeumigazgató. A megnyitón lehetőség lesz az igényes kiállítási katalógus megvásárlására is. A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ a magyar kultúra napján Cseh Tamásra emlékezik, a zeneszerző 73. születésnapján. Az emlékestre 19 órától a Bocsárdi Angi Gabriella Stúdióteremben kerül sor. Az eseményen György László gitározik és Korpos Szabolcs zongorázik. Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro 2016. május 14.Epilógus Virág György színházi emlékiratáhozA marosvásárhelyi közönség vis-a-vis operett (Papp Mária megjegyzései a Székely Színház "operettes korszakáról" ) Arról már sokan és nálam illetékesebb személyek írtak, hogy a marosvásárhelyi színház- és zenekedvelő közönség milyen egyletek, dalkörök és vendégszereplő színházi társulatok tevékenysége folytán jutott el a "saját" színház, filharmónia és zeneoktatás megteremtésének igényéig. Írtak már az elődökről, a városunkban megforduló színtársulatokról, világhírű zenészekről, énekesekről, de arról senki sem írt, hogy a vásárhelyi "nagyérdemű" miért özönlött a Székely Színház 1946–48-as két évadának operett-előadásaira olyan előszeretettel és lelkesedéssel. Egyik fontos tényező nyilván a háború utáni feloldódás, szórakozni vágyás volt. Másik fontos tényező, hogy 1927-től kezdődően teremtődött meg Marosvásárhelyen az operett műfaj máig tartó kultusza, ugyanis a marosvásárhelyi Római Katolikus Templomi Dalárda műkedvelő gárdája ekkor mutatta be Robert Planquette operettjét, a Cornevillei harangokat. A zenei anyagot Tóth Sándor kántor-karnagy tanította be, és ugyancsak ő vezényelte a kibővített színházi zenekart. A rendező Fodor István, a Színházi Világ – Marosvásárhelyi Társaság szerkesztője volt. Ezután kb. húsz zenés művet és operettet vittek színre a műkedvelők Tóth Sándor karmesteri pálcája alatt (pl. Leányvásár, Cigányszerelem, Iglói diákok, Sztambul rózsája stb.). Ezek az előadások 1927–1940 között zajlottak, a korabeli sajtó beszámolói szerint igen nagy közönségsikerrel. Megállapítható tehát, hogy az operettek közönségtoborzó vonzereje nem a Székely Színház 1946-os évadjával kezdődött, hanem ráépült egy jól kimunkált hagyományra, amit kiváló műkedvelők és Tóth Sándor karnagy valósítottak meg sok munkával és lelkesedéssel a megelőző két évtizedben. A színházalapító Kemény János báró jól tudta, hogy a város közönsége szereti, sőt rajong az operettért. Ha Tompa Miklóssal sikerre akarták vinni az állandó magyar színház létrehozását Marosvásárhelyen, az operetthez szokott közönség hagyományos elvárásait kellett figyelembe venniük. Az első, csonkának nevezett 1946-os évadot Lehár Ferenc operettjével, A mosoly országával indították, vezényelt Tóth Sándor – és az 1947/48-as évad befejezéséig még 16 operettet és zenés művet dirigált a Székely Színház zenekara élén. Tompa Miklós haladó szellemű színházat akart, nagy színházi alkotások reményében. Az operett-előadások közé beillesztett prózai színművekkel fokozatos és óvatos átmenetet teremtett a realista színjátszás meghonosításához. Az operett ugyanis, mint dekadensnek minősített műfaj (felsőbb utasításra!) hamarosan eltűnt a színház repertoárjából, s Tóth Sándornak is mennie kellett. Az általa vezényelt utolsó előadás a Székely Színházban Fényes Szabolcs operettje volt (Az utolsó Verebély-lány, 1947. május 24). Az egyházi iskolák államosítása (1948) után Tóth Sándor középiskolai tanárként dolgozott tovább, több munkáskórust vezényelt, és munkás- műkedvelőivel bemutatott két nagy sikerű operettet, a Cigánybárót és a Csárdáskirálynőt. 1958-tól nyugdíjazásáig, 1966-ig az Állami Székely Népi Együttes karmestere volt. Tagja lett a Romániai Zeneszerzők Szövetségének, zenét írt táncjelenetekhez, több zenekari feldolgozás és átirat szerzője volt, és 1972-ben bekövetkezett haláláig ezen a téren tevékenykedett. A Székely Színház legelső karnagyának neve kimaradt mind a 25, mind az 50 éves jubileumi műsorfüzetből. Gergely GézaKollégiumtól a Nemzetiig című színháztörténeti összefoglaló írásában (A vásárhelyi színjátszás története, Színház, 1996/7) említésre sem méltatta működését és szerepét. Úgy tűnik, a legilletékesebbek teljesen megfeledkeztek az operett vásárhelyi hagyományának megteremtőiről, a lelkes műkedvelőkről és Tóth Sándor országos karnagyról, édesapámról, aki a Székely Színház színházavató előadását vezényelte 1946. március 10-én. * Szerk. megj.: Virág György emlékiratának szerkesztőjeként, de még inkább színháztörténészi/szakmai elfogultságom okán nagyra értékelem Papp Mária ny. cantotanár tanulmányértékű hozzászólását. Tóth Sándor karnagy leányaként nemcsak gyermeki, hanem szakmai kötelessége is volt megszólalni és elmondani mindazt, amit édesapja, a lelkes és méltatlanul elfeledett zenei szakember négy évtizeden keresztül Marosvásárhely zenei életéért tett. Papp Mária hozzászólásához korabeli dokumentumokat is mellékelt. Alább az az igényes színházkritika olvasható, amely a Tóth Sándor által betanított legelső operett 1927-es bemutatóját méltatja. Cornevillei harangok Alig másfél éve, hogy e lap hasábjain szóvá tettük, mennyire szükség lenne egy művésztársaságra, mely a színpadi zeneirodalom kultiválását tűzné ki céljául. Rámutattunk arra a szerencsés körülményre, hogy városunk zenei kulturáltsága folytán (zeneiskola, dalkörök, zenei képzettséggel bíró amatőrök stb.) minden adottság megvan, csupán valakinek meg kellene szervezni a tehetségeket. Nos, végre előkerült a komoly szervező is Tóth Sándor rom. kath. templomi karmester személyében. Lázas ambícióval gyűjti maga köré az énekesek, a dalárdisták tömegét, kiosztja a Cornevillei harangok stimmjeit, leül a zongora mellé, s három hónapos komoly tanulás után a szkeptikusan várakozó közönség előtt szétmegy a függöny… Lendületes nyitány, majd egy tömör, fegyelmezett együttes lepi meg szerény dinamikai méretekhez szokott füleinket. A szín pergő élénksége, a precíz összjáték s a zökkenés nélkül egymáshoz simuló jelenetek már az első negyedórában eldöntik az előadás sorsát. A közönség meglepetése nőttön nő, a tapsok mind lelkesebben törnek ki, s az első felvonás után régi meleg premier-hangulatban gyúlnak fel a csillárok. Nem akarunk részletesen foglalkozni a szereplőkkel, hiszen csupán a napilapok lelkesedő szavait ismételnők. Röviden csak annyit, hogy a kitűnő Bedő Emma s a nagyon komoly jövőt ígérő Máthé Margit, továbbá az intelligensen közvetlen, meleg orgánumú Gámentzy dr., a finoman lírikus Hajdó, aztán régi kedves ismerősünk: a 25-ik műkedvelő évet jubiláló Krón, a nagy sikerrel bemutatkozó Nemes és Fodor István (a színpad pedáns rendezője), végül a kórus minden egyes tagja komoly művészi ambícióval állta meg a helyét. Az előadás nemes lendülete s a karnagy és szereplők meleg odaadása mellett eltörpülnek a tempók, kihangsúlyozások és a dinamika apróbb mulasztásai. Meg kell állapítanunk, hogy Tóth Sándor és teljes tábora a kezdet kezdetén is messze túl van a középszerűségen, s a start tempója után nincs kétségünk a komoly győzelem felől. (M. I.) [Korabeli újságkivágás, betűszignós szerző, jelöletlen megjelenési hely és időpont] * Szerk. megj. E kritika, amely érzékeltetni képes a színházi élmény eleven közelségét, nem sokkal a bemutató után jelenhetett meg. Bár a közlésnek sem helye, sem keltezése nem ismert, feltételezem, hogy az [M. I.] betűszignó mögött a zenészcsaládból származó, közismerten sokoldalú Metz István rejtőzhet. A bemutató vasárnapi megismétlését leginkább a jótékonysági cél indokolta. Mindkét előadás helyszíne feltételezhetően a Transsylvánia Szálló színházterme volt. A mellékelt, szintén Papp Máriától származó anyagok alapján biztonsággal megállapítható a bemutató időpontja: 1927. szeptember 24., szombat. Ez tehát azt jelenti, hogy téves az eddig feltételezett 1926-os keltezés. * Szerkesztői utószó a Virág György- emlékirathoz Megtisztelő volt számomra Virág György felkérése, amellyel rám bízta színházi tárgyú emlékiratának közreadását és az ezt előkészítő szerkesztői munkát. Megbízóm bizonyosan nem tudhatta, hogy közel másfél évtizeddel ezelőtt volt egy kétéves "kalandom" a Székely Színház archívumba költözött történetével. A kaland egy kétéves, csoportos színháztörténeti projekt volt (2002–2004), kicsit hosszú, de legalább annyira ambiciózus címmel: A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok. Kutatásvezetőként két egyetemi kolléga (Albert Mária, Balási András), két teatrológus diákunk (Andrészek István, Horváth Beáta) és két színházi alkalmazott (Ferencz Éva, Zeno Fodor) munkáját hangoltam össze. A projekt eredményeit most – terjedelmi okokból – csak címszószerű tömörséggel ismertetem. Munkánk első, alapozó szakasza a vizsgált időszakban játszott valamennyi bemutató dokumentumainak szigorú időrendbe vétele, majd ennek alapján sorszámozott újrarendezése volt (külön e célra rendelt strapabíró borítékokban). Erre a sorrendre és erre a számozásra épültek rá a projekt második szakaszában azok a névmutatók (indexek), amelyek a Székely Színházban dolgozó bármely színész/rendező/díszlet- és jelmeztervező/zeneszerző/karnagy/koreográfus minden fellépését/munkáját digitálisan visszakereshetővé teszik (az előadások időrendben növekvő sorszáma alapján). Az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény, illetve egy kronologikusan összeállított plakátkatalógus egészíti ki (325 színlap adataival). A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült kutatás anyaga másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott marad. E kutatás keretében készült el, de végül ettől függetlenített formában jelent meg Horváth Bea adattára, amelynek törzsanyaga a vizsgált korszak bemutatóinak szerepkatalógusa (Színházművészeti Egyetem kiadója, Marosvásárhely, 2006). A kétéves kutatást finanszírozó Sapientia- Kutatási Programok Intézete – kutatási jelentésünk elfogadása mellett – munkánk kiadását már nem tudta vállalni. Most már be merem vallani: Virág György felkérése, majd a kilencrészes sorozat állandó szerkesztői tennivalói szinte terápiás erővel oldották fel bennem az egykori, be nem teljesült kutatási projekt frusztrációját. Az adattári indexek és statisztikai adatok ismerős, de zárt rendszerét szétfeszítették bennem a gyermekszínész színes emlékei: szerkesztés közben egyre inkább egy időutazás részesének éreztem magam. Otthon lettem a Székely Színház hétköznapjaiban. Köszönet az élményért. * A sorozat indulásakor nem üres ígéretként írtam le, hogy a hozzám vagy a szerkesztőségbe eljutó minden dokumentum végül a Székely Színház egyetlen jogutóda, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívumába kerül. A nekem küldött/átadott minden fotót – a tulajdonosokkal teljes egyetértésben – másolatban eljuttattam az archívumot gondozó Ferencz Évának, a sorozatot tartalmazó Népújság-számokat pedig személyesen adtam át neki. Saját kérésére itt jelzem, hogy Szabó Duci főiskolai leckekönyvét – amelynek belső címlapját az utolsó részben közöltük – Gáspárik Attila találta meg és adta át a Nemzeti Színház kutatóközpontjának. A forrásoknak ezt a gondos számon tartását fordított irányban is fontosnak tartom. Kérem, valahányszor a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának honlapján a 2002–2004-es kutatási projektből származó színháztörténeti anyagot vagy adatot használnak, az íratlan pályázati etika szellemében mindig tüntessék fel az egykori projekt finanszírozójának fentebb már jelzett nevét (rövidítve:SAPIENTIA-KPI – K/ 450/2003-2004 kutatási projekt adatai). A Virág György-emlékirat részleteinek átvétele esetén csupán a szerző nevének feltüntetéséhez ragaszkodom. Lázok János Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-24
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
